Élményosztó - Pátzay Ádám blogja

A filmtermés minősége szempontjából ez az év számomra rendkívül sivár volt. 2010 egészen biztosan jobb lesz (remélhetőleg a 2010-es listámon az új Inarritu film, a Biutiful lesz az első :).

1. Watchmen

2. District 9

3. Antichrist

4. Mammoth

5. The Informers

Antichrist (2009, RED)

Írta/Rendezte: Lars Von Trier

Operatőr: Anthony Dod Mantle 

Egy újabb film, amit az IMDB jóvoltából a hivatalos bejelentés óta nyomon követek, hiszen a dán dogmamester, Lars Von Trier az egyik kedvenc európai rendezőm.

Az életműből kilóg, csodálkoztam is hogy a dogma szájízű melodrámák sorába egy misztikus horrort illesztett. A grandiózus USA trilógia eddig elkészült két filmje után (Dogville, Manderlay) az Antichrist remek kitekintés.

Trier-től nem idegen a horror műfaja, ezt már a Dancer in the dark után megállapíthattuk. Igaz nem a hagyományos értelemben volt rémfilm, de nekem Selma szenvedései már kifejezetten horrorisztikusnak hatottak.

És akkor ittvan ez a sátáni hangulatú dolgozat, sok vérrel ,(ön)csonkítással, közösüléssel, démoni beszélő állatokkal (Chaos Reigns).

Ahogy eddigi filmjeiben, a direktor most is fejezetekre osztotta művét, ami már ad neki egy egyedi szájízt. Természetesen a dogma stílust sem hanyagolta. A kép maradt a megismert flexibilis, sokszor tudatosan dilettáns, mégis káprázatos. Az operatőr persze továbbra is Anthony Dod Mantle, akinek köszönhetően az Antichrist az eddigi legszebb RED-del forgatott nagyjátékfilm.

Igényes horror ez, mivel bugyuta mesék helyett, a legrémisztőbb szörnyeteget választja tárgyául: az embert. Vagy írhatnám azt hogy a nőt? :)

Bizony-bizony a dán kolléga itt a női lélek sötét oldalába ássa bele magát, és sikerrel jár! Részben a remek színészek miatt. Charlotte Gainsbourg lenyűgöző, amit már a 21 Grams-ben is konstatáltam.

A boszorkányok köztünk járnak, avagy "a síró nő sunyi nő".

10/8  

Watchmen

Rendezte: Zack Syder

Operatőr: Larry Fong

Zack Snyder a 300 után ismét egy képregényből készített filmet. Mivel a Watchmen itthon elég ismeretlen (legalábbis a nagyátlagnak, úgy ahogy nekem is), ezért az adaptáció minőségét nem firtatom, mindenesetre külső forrásokra hagyatkozva kiderítettem, hogy az ítészek csupán katalógusként tekintenek rá, ami csak rövid rápillantást enged a meglehetősen tartalmas Watchmen Univerzumra. Úgy gondolom józan ésszel ezt nem is lehet hibaként megemlíteni. A film így is meghaladja az átlag Feature-ök időtartamát, feleslegesen kérünk számon teljes részletességet.

Engem megérintett. Ez az egyik legjobb film amit eddig 2009-ben láttam. Önálló alkotás jött létre, ami mozifilmként tökéletesen megállja a helyét, és azért még mindig ez a legfontosabb ha hozott anyagból dolgozunk. Vizuálisan természetesen tökéletes tükre a képregénynek, tehát a fanboy-ok megnyugodhatnak.

Amit a leginkább értékeltem, az a "sztárok" mellőzése a szereposztásból. Nagyon jót tett a filmnek, valami igazán üde és friss dolog jött létre. Szeretném hangsúlyozni, hogy bár a Watchmen "szuperhősökről" szól, azonban ők egy kivételével (Dr. Manhattan - viszont az ő szupererejére elfogadható tudományos magyarázatot kapunk) nem rendelkeznek természetfeletti képességekkel. Emberfeletti mivoltukat a testedzésnek és az alkalmazott technikai eszközöknek köszönhetik. Nem jött volna létre ilyen harmónia, ha a főbb szerepekre csupa ismert SZUPERsztárt osztanak (Nem is értem hogy a stúdiók fejesei hogyan adtak Snyder-nek 100 millió dollárt egyetlen húzónév nélkül) . Az új arcok  többsége mellesleg kiemelkedően teljesít.

A sztori ügyesen alkalmazza az oly divatos mozaik jelleget, továbbá az utolsó pillanatban sem lesz kiszámítható, a finálé valóságos "Twist-orgia".

Úgy ahogy a képregénynek, a filmnek is markáns politikai töltete van. Én leginkább emiatt élveztem, és ez emeli ki a sok agyatlan, tucat "Comic Book" tengerből. Az alternatív valóság disztópiája méghozzá rendkívül aktuális is, Orwell-i dimenziókba mutat.

10/8

The Burning Plain

Írta/rendezte: Guillermo Arriaga

Operatőr: Robert Elswit, John Toll

Alejandro González Iñárritu míves trilógiájának (Amores Perros, 21 grams, Babel) zseniális írója, Guillermo Arriaga ezúttal meg is rendezte legújabb forgatókönyvét. Sajnos, az eredmény ezúttal kevésbé kirobbanó.

Arriaga rendezői ambíciói mögött érzésem szerint egyfajta erőfitoktatás, "na majd én megmutatom" áll, hisz köztudott hogy a Babel forgatása után összevesztek Iñárritu-val. Az író úgyérezte hogy az eddigi sikerekből csak direkor kollégája részesült, pedig mind az Amores Perros mind a 21 Grams inkább saját érdeme.

Részemről no komment. Olvassátok el a korábbi bejegyzésemet az említett filmekről, de azthiszem a The Burning Plain pontot tett ennek a gyerekes vitának a végére, hisz a különbség érezhető: az ismételten rendkívül erős történet dacára ez a film messze-messze elmarad a trilógia mögött. Arriaga nem rendező, ellenben szerény véleményem szerint korunk egyik legtehetségesebb filmírója. Iñárritu géniusz-rendező (hogy milyen író, azt majd következő, immár általa jegyzett forgatókönyvből elkészült Biutiful fogja megmutatni. Az biztos hogy nagyon érdekes lesz majd ezen filmmel összehasonlítani). Kettejük zsenialitása tőkéletes műremekeket foggant. Hogy eme gyümölcsöző kapcsolat megszakadt? Ez csupán jót hozhat!

Mert a The Burning Plain egyáltalán nem rossz film. A katarktikusan érzékeny szociális viszonyrendszer itt is visszaköszön. Valódi, aktuális társadalmi és egyéni problémákról mesél nekünk ismét. A baj csupán ezek elmesélésével van. Pont az az átéltség hiányzik a színészekből, az a harsányság a képekből (ezúttal kézikamera helyett, szolid, sokszor unalmas statikus plánozás), ami a Babel-t igazi mestermunkává tette, ez pedig nem más Iñárritu rendezői keze.

Sokan említették hogy néhol nehezen összeilleszthető a sztori. Ezt megcáfolnám, hiszen épp mostanra sikerült a dramaturgiát pengeélesre csiszolni. A 21 Grams őrült, sokszor öncélú "ide-oda vagdosásával" ellentétben itt minden puzzle fixen ül a néző fejében. Megnyugtató, és persze jutalmazó szerkezet ez.

A profi színészek hozzák a formájukat, kétlem hogy a mesternek nehéz dolga lett volna az instruálással, de azért hiányzik, hiányzik egy felcsillanás. Buta hiba viszont az eltérő idősíkok közötti  karakterek más-más színésszel való megformálása, akik bizony cseppet sem hasonlítanak idősebb/fiatalabb énjükre. A történet szerint olyan 10 év különbség van a két szál közt. Egy jó sminkessel sokkal élethűbb hatást érhettek volna el (lásd Benjamin Button). Jó tudom, de akkor ugrik a néző nagy felismerése. De akkor is kiábrándító.

Én szívből kívánom Arriaga-nak, hogy csináljon csak jobb filmet mint a Babel. Mutasson csak be El Negro-nak, hisz ezzel csak mi gazdagodunk!

10/7

The Wrestler

Rendezte: Darren Aronofsky

Operatőr: Maryse Alberti

Aronofsky tehetségében én egy percig sem kételkedtem. Akkor se, amikor kb. egy éve tudomást szereztem róla, hogy a következő projektje egy sportolóról fog szólni Mickey Rourke főszereplésével. A sportfilmeket kifejezetten utálom, Mickey Rourke-kal pedig csak a silány hazai kereskedelmi adók esti filmjeiben talákoztam. Tehát minden ok megvolt a gyanakvásra, hogy vajon mi is lehet ez a The Wrestler nevű izé. Aztán 2008 szeptemberében épp a fürdőkádban ültem, közben hallgattam az Infó Rádiót, és mit hallok: "a Velencei Filmfesztiválon Darren Aronofsky "a birkózó" című filmje nyerte az Arany Oroszlánt."

Na erre nagyon felélénkültem, és epekedve vártam a megtekintést.

Az egy éves várakozás, a hatalmas elvárások igencsak balul sülhettek volna el az én esetemben, ám nemcsak hogy megkaptam amire vágytam: a mester a Rekviem a Pi és a Fountain után ismét felejthetetlen filmélményben részesített.

Aronofsky markáns rendezői kézjegye a vizuális eszközök virtuóz alkalmazásában merült ki, ami végigkísérte háromfilmes pályáját. Hip-hop montázs/snorricam a Pi-ben és a Rekviem-ben,  pompás speciális/vizuális effektek, elképesztő kameramozgások a Fountain-ben. A The Wrestler-ben ezek nem köszönnek vissza. A magyarázat egyszerű: a direktor nagyon is élvezi ezeket a maníros dolgokat, amik nagy mértékben meghatározták eddigi filmjeit, ám ő alapvetően azt az elvet tartja szem előtt miszerint a rendező első és legfontosabb feladata a "színészekkel való munka" (working with actors), szép magyar szóval színészvezetés. Tehát jelen projektben elhagyott minden manírt, végig kézből kamerázva Super16-os nyersanyagra rögzítette filmjét, hogy mindenféle technikai gondok ilyen módon történő elhárításával a színészekre tudjon koncentrálni.

Itt egy kis személyes kitérővel, (ami rendhagyó a blog történetében) megemlíteném, hogy amatőrfilmesként van egy elméletem, miszerint a filmrendezés hasonlóan működik mint a szerepjátékok, ahol a tapasztalati pontjainkat (XP) el kell osztanunk különféle tulajdonságok közt. Azaz filmes aspektusból pl.: a képi világ megalkotása (cinematography); jelmez/díszlet; hang; és nem utolsó sorban a színészek koordiniálása. Hiába vagyunk bármilyen jók is alapvetően, valamelyik kategóriában biztosan gyengék leszünk, hiszen a számunkra kedves részre fordítottuk az energiánkat, ami egy másik kárára vált.

Tehát Aronofsky ebben a szemléletben minden erejét csakis a színészi munkára öszpontosította, ami a hozzá hasonló (magas XP-jű :)) géniusznál csakis mesterművet eredményezhetett. Ennek az eredménye Mickey Rourke varázslatos alakítása, amit saját elmondása szerint is inkább direktora, mint saját maga tehetéségnek köszönhet. Aronofsky újra "megtanította járni" a kivénhedt és elfeledett színészt. Az élet abszurd és egyben gyönyörű párhuzama Rourke saját, és filmbéli karaktere közt csak tovább fokozza az alkotás erényeit.

Realista, és tökéletesen letisztult csendes dráma a The Wrestler, hétköznapi harcokról, esélyekről, visszatérésről. Nem mesterkélt, nem elszállt. A "fekete giccstől" is mentes, amit többek is felróttak Aronofsky-nak eddigi filmjei kapcsán. Csodálatos szomorkás történet, amiből mégis árad az életigenlés, készítőiből pedig a mozi igaz szeretete.

10/8,5

Rendezte: Danny Boyle és Loveleen Tandan

Operatőr: Anthony Dod Mantle 

Nagy reményekkel ültem le megnézni egyik kedvenc brit filmrendezőm legújabb alkotását. A várt katarzis elmaradt, de azért nincs ok a panaszra, remek a film.

Az előzetes kritikák 90%-a Meirelles Isten Városa-hoz hasonlította, és valóban a Slumdog Millionaire eleje mintha csak egy Indiában játszódó testvérdarabja lenne az említett mesterműnek. Sajnos, aztán vehemens ritmusváltást tapasztalunk. Az első óra brilliánsan aknázza ki a non-linearitásban rejlő lehetőségeket. Az erőteljes flashback-ekre alapozó drámai történetkifejtés, és az In medias res kezdés valóban fenomenális. Kegyetlenül hiteles, naturális filmdrámát látunk markáns vizuális stílusban, aztán mintha csak egy másik film furakodna be a képbe: lassanként bugyuta álromantikus zagyvasággá válik.

Megértem hogy Boyle mindenki igényeit ki akarta elégíteni. Az indiai közönség megkapta az elengedhetetlen giccses befejezést, míg az európai és amerikai nézők újabb könyörtelenül őszinte, rothadó kórképet Indiáról.

Én azért mindenkinek ajánlom a megtekintését, ha nem is egy „Új Isten Városa-t”, de egy alaposan felvázolt, témájában aktuális, néhol kicsit szirupos (aki szereti; én kevésbé) dolgozatot láthatunk Boyle-tól, akinek bizony nem ez a legjobb filmje a Trainspotting óta, bárki bármit is mond.

10/7 

1. The Dark Knight

2. Cloverfield

3. La Zona

4. Hellboy 2 - The Golden Army

5. Delta

6. A Nyomozó

7. Indiana Jones and the Kingdom of the Crystal Skull

(...)

Esszém a modern mexikói filmről.

LETÖLTÉS

Az idei moziünnepen 3 filmet sikerült megnéznem. Álljon itt ezekről rövid véleményem.

A Nyomozó

Rendezte: Gigor Attila

Operatőr: Herbai Máté

Elkészült az első igazi magyar krimi! Legalábbis számomra, aki nem annyira járatos eme műfaj hazai kínálatában, azonban az a kijelentés hivatalosan is megállja a helyét hogy Gigor Attila filmjével ez a műfaj itthon feltámadt.

Nemcsak emiatt van okom örülni. A Nyomozó a következő lépés az igényes hazai műfaji filmben, hisz amellett hogy tartalmaz művészi önkifejezést, illetve érdekes szociális kérdéskört jár körbe, egyben a nagyközönség felé is nyit. Utoljára ez Kontroll-nak sikerült (valljuk be azért az nagyobbat szólt).

Gigor alkotása egészen más mint bármelyik mai magyar film. A stílusidegensége miatt. A hazai mozi alapvetően hanyagolja a film-noir-t/krimit/thrillert (vagy csak iszonyú gyenge próbálkozásokban nem). Készülnek igazi art-house művészfilmek (SZFE-t végzettek), illetve ott van a jó öreg bulvár giccsparádé sas tamással, és fenyő ivánnal. Természetesen ezen két pólus közt számtalan film és alkotó szerepel. Köztük van jó (Török Ferenc), azonban nagy része nem tud újat mutatni.

A nyomozó megmutatta, hogy Filmfőiskolát végzettként sem idegen egy alkotótól a zsánérfilm. Gigor IGAZI KÉPZETT FILMRENDZŐKÉNT építette fel filmjét. Kombinálta a "krimi paneleket" személyes mondandójával, mindezt meghajtotta egy virtuóz, már-már Nolan-as dramaturgiával (valahogy nekem a Dark Knight jutott eszembe amikor néztem a filmet:), tökéletes cselekményvezetéssel, kreatív elbeszélőtechnikával (főhös gondolatait mesterien képpé formálja), sok IGÉNYES humorral, és remek színészvezetéssel.

A rendszerváltás óta ennek a noir-nak nincsen párja, így hát mi rosszat tudnék mondani róla? Egyvalamit: nekem a képi világ nem tetszett. Talán itt is az érvényesül, hogy a rendező nem vizuális alkotó, hanem inkább tehetséges mesélő, akihez inkább illik a száraz papír, mint a harsány celluloid.

10/8

A Zóna (La Zona) - mexikói (2007)

Rendezte: Rodrigo Plá

Operatőr: Emiliano Villanueva  

Elsősorban a mexikói rendező miatt néztem meg (aki lejjebb olvas az tudja miért), nem csalódtam. Nincs magyarázat arra a jelenségre amit ezek a közép-amerikaiak művelnek a filmes világban. Határozottság, elevenség, mérhetetlen kreativitás, és ami miatt leginkább kiemelkednek: markáns mondanivaló.

A filmművészet is a szociológia függvénye. Hogy valaki igazán tehetséges mesélő legyen, rendelkeznie kell egy erős társadalmi, kulturális alappal. Mexikóban ez megvan. Nem akarom az Exit sorait idézni, de Plá beállt a legnagyobbak közé (Iñárritu, Cuarón, Del Toro).

Egyfajta szociográfiát láthatunk a Zónában. Kiméletlent és őszintét. Tudjuk, a téma nem idegen egyik honfitárstól sem. Plá-nak nem kellett messzire mennie a történetért, csupán kinézett az ablakon. Mexikóváros elképesztő kettősségét pedig egy utolsó percéig izgalmas, dinamikus sztoriba ágyazta, amit meghökkentően vezényelt.

Én ezt az alkotást is az ún. "mexikói-őszintefilm" kategóriába sorolom. Ha le akarnám fordítani nyers fogalmakra, akkor azt mondanám hogy a szerzőiség és a műfajiság határán evezget. Egyszer egyik partot érinti, máskor a másikat. Ezzel talán leírtam a "jó film varázsképletét".

A sablonos párhuzamok (műfajiság) közül számomra kettő emelkedett ki: 1, Az összezárt kisközösséget érintő konfliktus (Legyek Ura, vagy a nagyszerű Part, Danny Boyle-tól).

2, "Koldus és királyfi-vonal, bár ez lehet szubjektív, és inkább csak ezt szerettem volna a cselekménytől, mindenesetre valami megindul, aztán hirtelen végeszakad.

Nem akarok ódákat zengeni a színészekről (örültem az ismerős arcoknak), és azok vezetéséről, inkább szeretném méginkább kihangsúlyozni, hogy ezek a géniuszok valóban egészen sajátos nemzeti filmstílust alakítottak ki, mégpedig a képi világ hasonlóságaival.

Ez a harsányság, temperamentum, spontaneitás, kézikameráért ordít. Plá filmjében kiemelt szerep jut a hand-held-nek, akárcsak olyan remekekben mint: Babel, Children of men stb.

Ha kategóriájukat tekintve hibridek a mexikói filmek, akkor stilárisan hiperrealisták (lehet itt felkiálltani hogy Del Toro, de akkor én meg azt mondom hogy tessék megnézni a Faun Labirintusát). Plá filmje pedig halmozottan az.

10/8

Delta

Rendezte: Mundruczó Kornél

Operatőr: Erdély Mátyás

Ahogy annak idején írtam, "furcsa fazon ez a Mundruczó". Ezt a megállítást a Johanna (Jött 1 busz) kapcsán tettem. Ezáltal nálam elég rossz színben mutatkozott be, azonban nem ismertem egyéb munkáit. Következő alkotása az Afta volt amit láttam. Ez már sokkal inkább tetszett. Mindenképpen érdemes megemlíteni ezt a kisfilmet, hisz ez is a Duna-deltánál játszódik, és még a stílus is hasonló. Milyen stílus is? Elsőnek mindenki a naturalizmust hozná fel, azonban ez semmiképp sem helytálló, hisz stilárisan (és amúgy egészében) rendkívül árnyalt műröl van szó.

 Ami a természetességet illeti, én inkább a "naturista" kifejezést használnám. Ez az a stílus amit imádok filmen. Megveszek a Szindbád lakomázós jeleneteiért, a Hukkle-ért (ami önmagában maga a hipernaturista mestermű), A londoni férfi-ben is tetszettek a hasonló részek. Tehát már az elején közel került a szívemhez. Természetesen  maga a táj már olyan naturális tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni egy ilyen helyszínen mint a Delta. Ebbe a tájba csodásan van beleágyazva ez a kis egyszerű sztori. A képek kivételezés nélkül ábrázolják a tájat, és benne az embert. Nagy operatőri erény, simán megkaphatta volna az elismerést ezért is a film.

Maga a történet is egyszerűsűgben sokrétű. Nem szavakkal mesél, képekkel, szimbólumokkal. Bravúros rendezés! A film a mindenki számára érthető, világos motivációkat, az örök klasszikus bibliai hasonlatokkal mutatja be. Emelett olyan sok apró rezdülés van benne, ami  kiemelkedően jó filmmé teszi. Ezeket leginkább a kíváló színészek hozzák. Ezalól természetesen kivétel a főszereplő Lajkó Félix, mivel nem színész, és hiába főfigura, ő csupán eszköz. Végig közömbös marad. Tóth Orsi alakítását kiemelném. Az utolsó, rendkívül erős jelenetet olyan teljes azonosulással, és hiteleséggel hozza, ami nagy tálentumról árulkodik. Bravó! Gáspár Sándor is megmutatja, hogy az idétlen giccs mellett igen meggyőző tud lenni.

Végezetül megdícsérném a montázsért felelő Jancsó Dávidot, aki fiatal kora ellenére érett, remek ritmusban hozza a képeket.

10/8

Amores Perros, 21 grams, Babel

Rendező: Alejandro González Iñárritu

Operatőr: Rodrigo Prieto 

Ezen három film alkotja a mexikói alkotó trilógiáját. A "latin film" reneszánszát éli, ez nyilvánvaló. Akinek a spanyol nyelvű mozgóképről csak Bunuel, Almodovar, és a szappanoperák jutnak eszébe azoknak ajánlom eme három alkotást.

Zseniális. Újszerű, modern, végtelenül meghökkentő. Ez Iñárritu művészete. Első nagyjátékfilmjét (Amores Perros aka. Korcs szerelmek) szkeccsfilmnek szánta. Végül három történetet választott ki, ezeket szőtte egészen meghökkentően értelmes egésszé. Erős szimbólumok, igazi latin, pezsgő képi világ, zseniális színjátszás. Az Amores perros-t a trilógia legeredetibb darabjaként könyvelem el. A rendező itt még pusztán önmagából, saját környezetéből építkezett, nem érték idegen behatások. A film sikere Hollywood-ba vezette a mexikói mestert. Ennek eredménye a 21 grams.

Hollywood-i film, de mégsem. Műfaji, de az sem igazán. A trilógia minden darabja vázában megtalálható egyfajta műfajiság, erre épülnek a személyes, szerzői elemek. Vagy fordítva? A 21 grams-t én az Amores Perros amerikanizált változatának tekintem. Ami nem feltétlenül szerencsés. Technikailag, és a színészgárdát tekintve mindenképpen fejlődést láthatunk, azonban a film valahogy ellaposodik. Kilép az első alkotásban látott realista környezetből, megjelennek a hagyományos thriller-klisék. Néhol kicsit unalmassá is válik, persze a maga szerethető módján. Úgy gondolom a nagy erősség a színészekben rejlik. Közülük is kiemelném a személyes kedvenc gyönyörű Naomi Watts-ot, aki előttem végleg bebizonyította hogy sziporkázó tehetség. Egy jeleneten belül képes fülledt erotikát, és tébolyult dühöt árasztani magából, de valami olyan elementáris szuggesztív módon amit már rég láttam. Persze  nyilvánvalóan Iñárritu láthatatlan keze által iránytva. Ha ezt hívják színészvezetésnek, akkor a rendező ebben is mester.

Az utolsó darab a nemzetközi változat. Babel. Maga a cím annyira tökéletes a filmhez, hogy az leírhatatlan. A szociográfiai elemek nagy szerepet kapnak mindhárom részben, azonban eme etnográfiai kavalkádban nyernek igazán nagy teret. A szálak mesterien vannak összesodorva. A realizmus visszatért, néhol már azt éreztem dokumentumfilmet nézek. Ezt erősíti a megszokott flexibilis kép, ami minden bizonnyal itt a legbámulatosabb. Ha őszintén meg kéne mondjam melyik film számomra a legjobb, én erre voksolnék. A technikai, anyagi korlátok itt már óriássá nőttek, szabad kezet adva a rendezőnek, amit leginkább a földrajzi ugrásokban mérhetünk le. Minden szabad volt, talán ezért lett egy kicsit ártóan monumentális, A kategóriás sztárokkal, mesebeli helyszínekkel. Úgy gondolom a rendező egyénisége jobban érvényre jutott a mexikóvárosi koszos gettókban. Persze a Babel-ben ilyen is van. Kedvenc részeim, amikor bemutatják az adott szegmens helyszíneit. Japánról, Mexikóról, és Marokkóról én ebben a filmben kaptam olyan csodás képet, amit eddig sehol. Egyszóval gyönyörködtető, megrázó filmes katarzis volt a Babel; Kultúrákról, emberi kapcsolatokról (szülő-gyerek), és arról milyen hatással vannak emberi cselekedeteink társainkra nézve, legyenek ők bármilyen távol is tőlünk. Utóbbira alig gondolunk, pedig ez a fajta pillangó-hatás társadalmainkat mozgató állandó tényező.

Non-linearitás mesterfokon. Az idol Tarantino-nak alaposan tanulmányoznia kéne eme három filmet, sokat tanulhatna. Bár nem hiszem hogy valaha is Iñárritu közelébe érhet...

10/9 - Új kedvenc rendezőm van...